12. nap: Rabé de las Calzadas – Castrojeríz ~30km

Reggel az albergue kis közös helyiségében tejeskávéval kínáltak, amit örömmel fogadtam el. Földrajzilag nézve az El Camino középső szakaszába léptem a tegnapi napon, ám ebből még túl sokat nem tapasztaltam meg. Az El Camino körülbelül Burgostól Leónig tartó szakasza a La Meseta. Ezen indultam el ezen a napon.

A meseta szó spanyolul fennsíkot jelent. A fényképeken ez jól látszik majd, az El Camino e szakasza egy hatalmas kiterjedésű, talán a mi Hortobágyunkhoz hasonlatos területe, ám tengerszint felett 800-900m-es magasságban és egy nagyjából 180km-es távot foglal magába. Ezt a szakaszt kezdtem el aznap járni. Az idő, ha meleg nem is volt, de fázni sem fáztam, és bár kicsit borongós volt, de nem esett. Ideális gyalogtúra idő, ha tekintetbe vesszük, hogy az év ezen szakában mértek már itt 35 fok meleget is. A környezet maga igen ingerszegény. Ameddig a szem ellát, semmi nem bontja meg a táj monotóniáját, legfeljebb nagyon ritkán a távolban egy szélerőmű-sor, nagyritkán egy fa, esetleg egy kupac kő. Nem kellett sok idő, és már megbecsülni sem nagyon tudtam, hogy mekkora távot tettem meg, és az eltelt időt  sem tudtam volna megmondani óra nélkül (igaz, ez utóbbit nem is figyeltem). Hosszú kilométereken keresztül az út még csak nem is kanyarodott,  legfeljebb néha enyhén emelkedett vagy lejtett. Egy ilyen lejtő után az út egy kicsiny, Hornillos del Camino nevű településbe torkollott, ahol annak 469km nevű bárjában vettem magamhoz az aznapi reggelit, majd továbbindultam. Ismét csak a pusztaság, melyet csak a már megszokott útjelzők kísértek (ez egyiken egy magyar nyelvű „KITARTÁS” szót lehetett leolvasni, és itt ez aligha politikai üzenetet rejtett). Az idő is kezdett jobbra fordulni, mert noha nem volt hőség, a nap szépen sütött. Néhány nagyon enyhe domb után mindentől távol lehetett egy alberguet látni, majd továbbhaladva pár kilométer után egy Hontanas nevű kedves kis faluba vezetett az út. Mindjárt a falu előtt, az út jobb oldalán egy kis füves tisztás volt, annak elején egy kicsinyke, alig 2-3 négyzetméteres kápolna állt, belül Szent Brigitta szobrával és egy pici paddal. Itt megpihentem egy kis időre, levettem a hátizsákomat és végigfeküdtem néhány percre a sűrű fűben. Tökéletes csend volt, az enyhe szélzúgáson kívűl semmilyen zaj nem hallatszott. Kicsit később összeszedelőzködtem, és követve az utat besétáltam a faluba. A út melletti kútnál kiborítottam a vizemet, átöblítettem a kulacsot és friss vízzel töltöttem meg. Hontanas bárjában egy croissant és cafe con lechet fogyasztottam, és folytattam a gyaloglást. Az út egyhangúságát kilométerekkel később pár aránylag kopár domb kezdte megtörni, az egyiken egy régi vár vagy torony maradványa látszott, nem messze tőlem. Itt történt az, hogy az út szélén, polifoamon egy szunyókáló-ébredező zarándokot vettem észre. Valahogy volt egy megérzésem, hogy egy országból jöttünk. Angolul odakérdeztem, hogy honnan van, és mikor Hungary volt a válasz, beigazolódott a sejtésem. Rögtön váltottam magyarra; megörültünk egymásnak. Mivel befejezte a pihenést, megvártam, míg összeszedi a cuccát, és együtt indultunk tovább. Kölcsönös bemutatkozás után (Arnoldnak hívták) nagyjából hasonló tempót felvéve pár mondatban elmondtuk egymásnak, ki honnan indult, mikor és milyen volt útja. Ő április óta volt úton, és biciklivel jött el Saint Jean Pied-de-Portig. Napi 2 euroból (!!!) él, mint elmondta; tápláléka rizs és tészta, és sátorban alszik, hazatérését szeptemberre tervezte. Lassan a kavicsos földutat kőút váltotta fel, és egy kolostorromnál megálltunk kicsit egy falmélyedésnél, ahova zarándokok tettek be papírdarabkákat (egy kővel rögzítve) rajta pár mondatban kívánságaikkal. Igyekeztünk magyar nyelvűt is találni, egyet sikerült is. A romot elhagyva az út kiegyenesedett és a távolban, egy magányos hegyet? dombot? lehetett látni, tetején várrommal. Az eltelt idő alapján úgy becsültem, hogy a hegy (maradjunk ennél) aljában a település Castrojeríz lehet. Beérve ide egy templom mellett egy bár állt, melynek egy kiülős udvarrésze is volt. Idejét éreztem enni vmit, ekkora már igen meleg is volt, és úgy gondoltam, hogy ha már hazánkfiával értem ide, aki pénze is kevesebb van, meginvitálom egy sörre. Arnold ezt örömmel el is fogadta, míg megittuk, elbeszélgettünk mindenféléről. Mivel ő a sátrát vette igénybe éjszakákra, elindult egy szélvédett helyet keresni, én pedig igyekeztem egy alberguet találni. Tudtam, itt 2-3 is van, és sikerült egy donativo alberguet kiválasztanom. A gondnok nagyon szimpatikus, ősz-szakállú figura volt, mindent  elmutogatott. Maga a szállás itt meglehetősen puritán volt, itt nem volt sem mosógép, sem szárítógép, a ruháimat is csak hideg vízben tudtam kimosni (a zuhanyzóban szerencsére volt melegvíz). Az emeletes ágyak kerete a falból, téglákból volt kiképezve. Miután lepakoltam, a napi rutinná vált zuhany-lábkrémezés következett. A nap addigra már meglehetősen forrón sütött, ezért kihasználva ezt, gyorsan kimostam a szennyes cuccaimat, és az albergue kis kertjében levő ruhaszárító kötélre akasztottam őket. Míg száradtak, addig a lábamat napoztattam. Ahogy telt az idő, a ruhák is megszáradtak, krémet is beszívta a lábam; bebújtam a sétaszandálomba, és szétnéztem az albergue emeletén is. A társalgóból (itt egy olasz zarándok, Gabriel kajált épp, róla még lesz szó később) egy terasz nyílt, ahol már két másik zarándok borozgatott és beszélgetett. Egy párnak tűntek; beszédbe elegyedtünk. Kiderült, hogy ők itt gabalyodtak össze az El Camino alatt, a srác amúgy Los Angeles-i, és Matt a neve, a leányzó pedig német és Katjának hívják. Matt odaadóan masszírozta be az izomlazító krémet Katja vádlijába, amit -a fájdalom miatt- részéről egy hangosabb szisszenés kísért időnként. Jó kedélyűek voltak, hamar felhőtlen beszélgetés alakult ki. Megegyeztünk, hogy később körbenézünk itt, és valami kaját is veszünk illetve mert az elmúlt fél órában borral kínáltak, estére én is veszek egy üveggel a közösbe. Ez így is történt. Nagyjából egy óra múlva, mikor ugyan egymástól leszakadva, de visszaértünk a szállásra, kiültünk a teraszra borozni. Kisvártatva egy angol házaspár és egy orosz srác (mint kiderült Jekatyerinburgból jött) csatlakozott hozzánk, így folytattuk a beszélgetést. Az általános iskolai tanulmányaimból emlékeztem néhány orosz mondatra és a cirill betűkre is, ezzel igyekeztem „elkápráztatni” az orosz zarándokot, aminek amúgy tényleg nagyon örült. Ez a kis társaság egész sötétedésig elbeszélgetett. Az orosz  -hazájában operatőr – kitalálta, hogy „meginterjúztat” mindenkit a társaságban, és fényképezőjét kamera üzemmódba kapcsolva mindenkinek sorban feltette a kérdéseit (bemutatkozás, miért jöttél, hogy érzed magad itt, stb.). Azt hiszem, mindenki őszintén válaszolt, és döbbenetes volt, hogy spontán módon, kortól, nemtől és nációtól függetlenül nagyon hasonlóak voltak mindenkinél az okok, a motiváció. Igazán kellemes nap és este volt ez. Nemsokkal később, mikor besötétedett, beszedtem a megszáradt ruháimat és nyugovóra tértem.

Kategória: Blog | A közvetlen link.

One Response to 12. nap: Rabé de las Calzadas – Castrojeríz ~30km

  1. Kató Sándorné szerint:

    Kár, hogy a társaságról nem készítettél fényképet, hisz ez egy kellemesebb este lehetett!

Leave a Reply

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .