24. nap: Ventas de Narón – Ribadiso ~37km

Ventas de Narónból reggel nyolc óra előtt indultam csak tovább. Így az utolsó napokon néha kicsit jólesett tovább lustálkodni. Az albergue bárja már kinyitott, így már itt magamhoz vehettem a reggeli cafe con lechemet, ám éhes még nem voltam. Elindultam. Az Út továbbra is azon a kis egy autónyomos műúton vezetett, amelyen az előző nap érkeztem Ventasba.

Itt már nem voltak nagy szintemelkedések; az Út lejtése és emelkedése inkább dombság-szerű volt. Néhány aprócska tanyát láttam csak pár kilométeren keresztül, mígnem Ligondébe értem. Úgy döntöttem, megreggelizek. Az Út két oldalán több étterem, bár és souvenir-shop nézett az utcára, találomra bementem az egyik étterembe, és egy bocadillost kértem. Nemsoká meg is kaptam, hatalmas adag volt, gyakorlatilag cipó méretű. Miután megettem, egy kólával öblítettem le, majd továbbindultam. Az Út kicsi, alig tíz-húsz házból álló falvakon vezetett keresztül, ahol  jellegzetes kis kőházak sorakoztak az út két oldalán. Zarándok nagyon keveset és elvétve láttam idáig. Az idő kellemes volt, derült volt az ég, és a hőmérséklet is olyan igazi gyalogláshoz való volt. Kényelmesen baktattam; nem volt sok dolog ezen az Úton, ami elvonta volna a figyelmemet a saját gondolataimról. Nagyon jól éreztem magam. Nemsoká elértem Palas de Reyt, amin egy rövid pihenő után tovább is sétáltam. Igazi csendes, dombos galíciai táj volt ez, a tökéletes béke uralta. Melidébe érve egyre beljebb és beljebb sétáltam a városkába, egészen annak főteréig, ahol úgy döntöttem: pihenőt tartok. Leültem egy padra, magam mellé tettem a hátizsákomat, és megszabadultam cipőmtől-zokimtól. Két nappal ezelőtt a zoknim sarka kiszakadt, amit az albergue gondokától kölcsönkért tűvel és cérnával varrtam meg, stoppolófának az izzadásgátló stiftem kupakját használva. Örömmel láttam, hogy bár a varrásra aranyérmet nem kapnék (többek közt a vadászzöld zoknit világoskék cérnával varrtam meg), de a varrás jól tart. Elücsörögtem a padon egy ideig, a lábamat napoztattam, majd továbbindultam. Míg kiértem a városkából, egy étterem előtt elhaladva annak pincére szólt ki az ablakon, és invitált volna beljebb, hogy egyek polipot. Ekkor nem mentem be, de biztos voltam benne, hogy még Santiagoig valahol megkóstolom. Galícia és a polipétel elválaszthatatlanok, ezt többen mondták már. Az Út mostmár erdőben is folytatódott, igaz, végig szorosan és párhuzamosan a műúttal. Végül eltért a műút vonalától, és erdei ösvényeken keresztül vezetett, néha-néha enyhe lejtőn vagy emelkedőn keresztül. Végül egy kőhídon átsétálva értem el Ribadisoba.  Ez egy nagyon kicsi falu, az alberguejei kicsit távolabb is esnek a falutól, tulajdonképpen a teljes neve is Ribadiso de Baixo volna, ahol ‘baixo’ szó ‘alsó’-t jelent, a faluhoz képest ez a rész lejjebb esik. Összesen két albergue van itt, az egyikbe becsekkoltam. Elmentem zuhanyozni, majd kihasználva a kellemes meleget, kimostam a cuccaimat kézzel-szappannal, és kiteregettem száradni. Átsétáltam a másik alberguhez, amely az utcácska túloldalán állt, és étterme is volt. Ekkor jutott eszembe, hogy a hazaútra a boarding pass-okat jó volna kinyomtatni; itt erre is volt lehetőségem. Majd kiültem az étterem kis asztalaihoz az épület elé, és egy pohár sör ill. chips mellett múlattam az időt, néha egy-egy zarándokkal váltva pár mondatot. Visszanéztem néhány fotót a fényképezőn, és ekkor jöttem rá, hogy ezen a napon alig készült fotó. Igaz, ilyen értelemben nagyon különlegeset sem láttam, minden méterről pedig mégsem lehet fényképet csinálni, és különben is: nekem így sem volt unalmas az út. Egész egyszerűen annyira a gondolataimba merültem napközben, a gyaloglás alatt, hogy el is felejtettem fotózni. A napnyugtával, miután a megszáradt ruháimat beszedtem, behúzódtam az alberguébe, annak hálótermébe, mely kb. 30 zarándoknak tudott alvóhelyet biztosítani. Minden ágy mellett állt egy nyitott szekrény, ahova a hátizsákot be lehetett tenni. Összességében kellemes hangulatú tömegszállás volt ez is. Egy darabig nyitott szemmel feküdtem. Olyan távolságra voltam Santiago de Compostelától, hogy másnap, ha nagyon nekiduráltam volna magam, oda is érek. De nem akartam. Vártam, hogy láthassam Santiagot, ugyanakkor szerettem volna nyújtani az időt, hogy még Úton lehessek. No meg, úgy terveztem, hogy a délelőttönként tartandó hálaadó misére érjek oda a santiagoi katedrálisba, ez nem menne, ha másnap odáig sétálnék. Lassan elaludtam.

Kategória: Blog | A közvetlen link.

Hozzászólás