27. nap: Santiago de Compostela – Finisterre (busszal)

Terveim között -amennyiben marad időm rá- szerepelt, hogy valahogy eljutok Finisterrébe is. Santiagoba 26 nap alatt érkeztem meg (27 nap, ha repülő és vonatutat is hozzászámolom), a hazafelé indulásig még 4 napom maradt.

Reggel, mikor felébredtem az Utolsó Pecsét albergueben, nem volt már hova gyalog indulnom. Finisterre 90km-re fekszik Santiago de Compostelatól, nem lett volna esélyes megjárni oda-vissza gyalog, de még csak oda sem feltétlen: ha bármi adódik, lemaradok a repülőgépről. De mindenképp szerettem volna eljutni. Az albergue hospitaleroja, egy kedves fiatal hölgy készségesen elmondott minden fontosat, pl. hogy merre találom a buszállomást és kaptam tőle buszmenetrendet is. Megköszöntem neki a segítségét és jeleztem, hogy még valószínűleg találkozunk, mert holnap visszajövök Finisterréből, és nem keresek másik alberguet, lévén ez nagyon kényelmes és barátságos. Elsétáltam a buszállomásra, és megvettem az oda-vissza jegyet Finisterrébe és onnan. A busz reggel 9 óra után kevéssel indult. A busz maga emeletes busz volt és igen kényelmes. Elindult, majd nemsokára maga mögött hagyta Santiagot. Közel egy hónap gyaloglás után, mely idő alatt járművön nem voltam sem utas, sem sofőr, szokatlanul kötöttnek tűnt a buszon való utazás, a gyalogláshoz képest. A busz hegyes-völgyes tájak közt gurult, majd Cee települést elhagyva az óceán is láthatóvá vált, igaz, még messziről. Ám innentől már egész Finisterréig annak a nagy öbölnek a partján kacskaringózott, amelynek a legnyugatibb csücskén Finisterre városa áll. A buszút valamivel több, mint két órahossza volt. Közben az ablakon bámészkodtam kifelé, és zenét hallgattam a telefonomról. Végül, egy határozottabb bal kanyar után egy kis előtető alatt megállt a busz, és én -azzal a számos zarándokkal együtt, akik szintén ezt a megoldást választották- leszálltam a buszról. Néhány tíz métert odébbsétáltam,  kinyújtóztam majd rágyújtottam. Míg szívtam a cigimet, körülnéztem. Finisterre igazi kis kikötővároska, a házak a hegyoldalon állnak és az óceánra néznek. Látszott, hogy itt az egyik fő megélhetési forma a halászat. Első dolgom egy albergue keresése volt. Még mielőtt nekiindultam volna a városkának, egy középkorú nő jött oda, és egy szórólapon megmutatta az alberguet, amit ő üzemeltet. Nem tűnt rossznak, ezért követtem, velem együtt egy ugyancsak ekkor érkezett zarándok is. Odaérve szétnéztem, de mivel nem találtam kivetnivalót benne, kifizettem a szállásdíjat és lecuccoltam. Az első és az utolsó albergue volt ez az úton, ahol teljesen külön szobát kaptam. A szoba maga inkább kicsit ódon hangulatot árasztott az intarziás ággyal és a naftalinszagú faragott faszekrényekkel, de nem bántam. Egy éjszakára teljesen megfelelt. Miután lezuhanyoztam és átöltöztem, elindultam a kis földnyelv csücske felé. Nem volt már miért hátizsákot vinnem magammal. Az egyedüli amit vittem magammal, az egész Úton amúgy is mindig velemlevő vízhatlan kis táskám, benne a telefonnal, pénzzel és útlevéllel, nomeg a fényképezővel. Ide, utoljára, a túrabotjaimat is magammal hoztam. Kb. 2-3km séta Finisterrétől a faro vagyis világítótorony. Ezt szerettem volna megtalálni. Egy rendes kétsávos műút vezetett erre. Az idő kellemes volt, nem  hőség, de kellemes meleg, melyet az óceán felől jövő tengeri levegő tett még élvezhetőbbé. Végül elértem a világítótoronyhoz. Egy magas, sziklás rész, egy orom ez itt, a világítótorony is erre épült. Elsétáltam a világítótorony épületének bal oldalán, és ahol a betonút végetért, továbbmentem, a sziklás szakaszon. A hatalmas sziklákat sok helyen fekete korongok -tűzrakások nyomai- borították. Tudtam, sok zarándok, aki ide elér, a “világ végére” (Finisterre neve a latin fis terra kifejezésből származik, mely a föld végét jelenti. Amikor még úgy hitték, hogy nincs Újvilág, ezt tartották a világ végének) eléget valamit a felszereléséből, ezek nyomai látszottak szinte 3-4 méterenként ezen a sziklás részen, alig 50 méterre az óceán fölött. Mikor már nem tudtam továbbsétálni, megálltam, és felnéztem. A fantasztikus és végtelen kékség volt az, amit láttam és az óceán zúgása, a hullámverés az, amit hallottam. Kicsit később megpróbáltam a sziklákon lejjebb is mászni, hogy minél jobban az óceán közelében lehessek. Mikor már annyira lejjebb merészkedtem, hogy egyedül érezhettem magam, leültem egy sziklára és rágyújtottam. Erősen fújt a szél és a hullámverés itt már olyan hangos volt, hogy beszélgetni csak kiabálva lehetett volna. Sokáig ültem itt és csak bámultam a végtelennek tűnő vizet. Végül, talán egy óra is eltelt, talán kicsit több is, felálltam. Fogtam a túrabotjaimat, igyekeztem irányt találni az erős szélben, és egymás után az óceánba dobtam őket. Elégetnem nem volt mit, úgy találtam, ez jó lesz helyette. Lassan és nehezen fordultam vissza, majd visszakapaszkodtam a világítótorony tövébe a sziklákon. Nem kevés zarándok volt itt, többek társaságban és az égő cuccuk műanyag-szaga a sós tengeri levegővel sajátos elegyet alkotott. Végül, magamban mintegy elbúcsúztam az óceántól, és lassan, ballagva visszasétáltam a városba.

Hamarosan egy boltra is ráakadtam, így a kései ebédet és a vacsorára valót is meg tudtam vásárolni. Még szatyorral a kezemben elsétáltam a kikötő csücskén álló régi erődig, készítettem pár fotót, majd visszaballagtam az alberguebe. Itt alaposan bekajáltam, majd némi pihenés után, elsétáltam a városka kikötőjébe, és parthoz legközelebb eső étterembe ültem be egy zacskó chips és egy pohár bor mellé. Itt wifi is volt, így tudtam kommunikálni az otthoniakkal, míg tartott a chips és a bor. Miután eleget sétáltam aznap, visszatértem a szállásra és az est hátralevő részében olvasgattam, zenét hallgattam, így aludtam el.

Kategória: Blog | A közvetlen link.

27. nap: Santiago de Compostela – Finisterre (busszal) bejegyzéshez 1 hozzászólás

  1. Kató Sándorné Zsike szerint:

    A HITED gondolom megerősödött,— a lelked elmélyültebb lett, s gondolataid tele szeretettel,– ,,ilyen megpróbáltatás után!

Hozzászólás