1. nap: Saint Jean Pied-de-Port – Roncesvalles ~28km

Másnap reggel fázósan ébredtem. Ekkor szembesültem először, de egy ideig még nem utoljára az otthoni kényelem hiányával :). Normális körülmények között reggel zuhannyal kezdek, itt ez nem ment a zuhanyzó hiánya miatt. A basic tisztálkodás, fogmosás után, elindultam vissza az amúgy 2 perc sétára levő pályaudvarra. Nemsoká meg is érkezett a vonat (vonat? inkább hasonlított villamoshoz 🙂 ), mely elvitt Saint-Jean Pied-de-Portba.

Némi felüdüléssel konstatáltam, hogy hátizsákos-túranadrágos embereket látok az állomáson, erősen zarándok-gyanús külsővel. Szóba elegyedtem egy párral, persze kiderült, hogy ők is az Útra jönnek. A férfit Jeffnek hívták, és USAbeli, a párját Marivelnek, és costaricai. A vonaton még egy idősebb német úr (Dietmar, 71 éves) és egy kaliforniai nő is csatlakozott, szóval az 1 óra 20 perces vonatút beszélgetéssel telt és így gyorsan el is múlt. Leszállás után megcéloztuk a zarándokirodát, hogy megkapjuk a kredenciált (zarándok-útlevél), melynek birtokában (és csakis így!) igénybe vehetőek lesznek az albergue-k (albergue=zarándokszállás, általában spártai berendezésű tömegszállás, de olcsók, erről majd még írok bővebben). Itt egy gyors útlevél ellenőrzés után megkaptuk a kredencialt, egy térkép-szerűséget az út egészéről, ill. egy szálláslistát innentől Santiagoig. Nagyon hasznos volt, hogy mindezt egy vízhatlan zacskóba téve adták át. A kredenciálba egyszersmind az első pecsét is belekerült. Az El Camino-t jelképe elsősorban a fésűkagyló, ebből volt itt egy ládányi, és adományalapon lehetet belőle venni. Én is vettem egyet, amelyet azonnyomban a hátizsákomra kötöttem. Mostmár én is zarándok lettem 🙂 Az idő ekkor délelőtt 10 óra körül járhatott, és én aznap szerettem volna az első etapot végiggyalogolni. Tudni kell, hogy Saint Jean Pied-de-Portból két úton is el lehet gyalogolni Roncesvallesbe. Az egyik a Route Napoleon, mely óriási, 1100méteres szintkülönbség és 28km leküzdése után a Pireneusokat megmászva vezet el Roncesvallesbe, még tavasz végén, nyár elején is szélsőséges időjárás mellett. A másik a Route Varcarlos, ami hosszban hasonló, ám nehézségi foka alacsonyabb. Viszont az előbbi a szebb; én ezt választottam. Nem tudtam még mibe fogok 🙂 Az El Camino legnehezebb része vitán felül ez. A szervezet még nincs hozzászokva a hosszú távhoz, a nagy terheléshez, amit ez és a közel 9kg-os hátizsákkal való gyaloglás-hegymászás okoz, ráadásul itt jó ideig még szállás ill. vízvételi lehetőség sincs. Megindultam az Úton, mely rögtön erős emelkedésbe kezdett, és ezt kb. 17km-en keresztül be sem fejezte. Ám a látvány, a táj gyönyörű volt, Orisson előtt visszanézve, magasból és már csak kicsiben láttam Saint Jean Pied-de-Portot. Közben spontán köd és eső, erős szélfúvás. Mire Orisson-ig, az első albergueig elértem 8 km után, már fájtak a lábaim, és el is fáradtam. Elképzelhetetlennek tűnt, hogy még 20km-t meg fogok tudni tenni. Azonban meg is éheztem, úgy döntöttem tehát, hogy eszek, és közben kis erőt gyűjtök. Ez így is lett. Folytattam az utat, a kaliforniai zarándoknő is erre tartott, néha beszéltünk pár mondatot útközben. Mire a hegytetőre értem, már hó is volt. Nem esett, de ami már leesett, nem olvadt el. A hőmérséklet is plusz 2 fok volt, zúzmarakásás eső is esett. Nagyon vártam, hogy lefelé is kelljen menni. Az út szépen volt jelölve, eltévedni tehát még a köd ellenére sem lehetett, ha kicsit is figyelt az ember. Az utolsó kilométereken kezdett lejteni az út, és ennek megörültem. Lefelé menet azonban a térdhajlataim és a térdem egyre erősebben kezdett fájni. Végül már annyira, hogy szinte csak lépésben és oldalazva tudtam lefelé araszolni. Mire Roncesvallesbe értem, már csak vonszoltam magam. Gyorsan kifizettem az albergue díját, majd elfoglaltam a nekem kijelölt ágyat, amely egyébként egyike volt annak a 80-nak, ami ugyanabban a teremben helyezkedett el. Igazi tömegszállás volt itt, az Út alberguejinek talán legnagyobbika. Azonban minden tisztának és higiénikusnak tűnt. Egy forró zuhanyra vágytam, semmi másra. A zuhany után sportkrémmel bekentem az összes lábam, teletömtem magam Magne B6-tal és C-vitaminnal, majd élelem után néztem. Úgy döntöttem, hogy egy ilyen nap után egyszer megérdemlem a zarándokmenüt, ami ugyan kiadós, de drága (10-12 euro). Ez itt egy leves-második-desszert és pohár ásványvíz ill. vörösbor kombó volt, és tényleg jóllakatott. Ezután már csak alvásra vágytam. Este fél 9-kor elnyomott az álom.