15. nap: Calzadilla de la Cueza – El Burgo Ranero ~40km

Az éjszakai melegtől nem aludtam túl jól. Sokat forgolódtam, ennek eredményeképpen a hálózsák jópárszor rámtekeredett, ez pedig ugyancsak kényelmetlenné tette az alvást. Nem éppen frissen indultam el reggel folytatni az Utat.

A reggeli induláskor a zarándokok jó része még aludt, így szinte elsőnek hagytam el az alberguet; egyedül gyalogoltam jó ideig. Először Ledigosban álltam meg egy cafe con lechére, meg persze croissant-t is fogyasztottam mellé. A bárban egy 50 év körüli nő  zarándok itta kávéját, közben pedig a lábát igyekezett átkötözni, eléggé kijutott neki a vízhólyagokból. Angolul szólítottam meg; néhány mondat után kiderült, hogy Ausztráliában  él, de Magyarországról származik. Próbaképp magyarra váltottam, és meglepetésemre egész szépen, kicsi akcentussal válaszolt is. Ha hozzávesszük, hogy mint elmondta, 15 éves kora óta él kint, ez szép. Az utat egy darabon együtt folytattuk és közben elbeszélgettünk mindenféléről. Terradillosnál ő szintén pihenőt tartott, ismét átkötözte a lábát, ezért itt ‘Buen Caminot’ kívántunk egymásnak, és én folytattam az Utat. Az idő sajnos nem volt túl jó, az eső hol esett, hol szitált, hol pedig elállt, ezért inkább el sem tettem az esőkabátot. Így értem el Sahagún közelébe. A város előtt egy nagyobb tisztáson egy régi kőhíd állt, a túloldalán egy szép, kőből épült templommal. Továbbhaladva két kőoszlopból kifaragott szentfigura állt, ezek között vezetett tovább az út Sahagún felé. Úgy gondoltam, hogy nem maradok a városban, csak megállok ebédelni, eltöltök annyi időt, amíg szétnézek, és továbbmegyek Bercianos del Real Caminoig, és ott szállok meg. Követtem hát az útjelző sárga nyilakat a városban, kifelé igyekeztem, ám még nem ettem. Az utca túloldalán egy bárt láttam meg, ide tértem be enni. A bár előtti egyik kis asztalnál három zarándok ült; két 25 körüli lány és egy 30 körüli srác. A srác ismerős volt, mikor közelebb értem, akkor ismertem fel Gabrielt, az olasz zarándokot, akivel már Castrojerízben is találkoztam. Leültem az asztalukhoz, és míg ettem az időközben kikért bocadillosomat, kölcsönösen elmondtuk, hogy kinek mi az aznapi terve. Invitáltak, hogy tartsak velük, ők El Burgo Raneroba tartanak. Elgondolkoztam. Az Bercianos után van még 5-6 km-rel, elég hosszú etap a mai napra, bár volt már ilyen, mióta úton voltam. Ők persze nem Calzadillából indultak aznap, hanem kb. 8-10 km-rel azután, tehát az aznap nekik nem volt akkora táv, mint nekem. Végül bólintottam: menjünk! Így indultunk négyesben tovább. A lányok, mint kiderült, amerikaiak, valahonnan Philadelphia mellől, egyikük Olívia, másikuk pedig a Niko névre hallgatott. Különböző tempóban, néha egymástól le-lemaradva, de együtt gyalogoltuk. Egy felüljáró emelkedője után meg kellett állnunk pihenni, mert Nikonak – vélhetően a terheléstől – elkezdett vérezni az orra. Megvártuk, míg eláll neki, és kicsit visszafogottabb tempóban indultunk tovább. Így értünk el Bercianos del Real Caminoig, ahol megálltunk egy bárnál és egy pohár sör ill. egy cigi mellett pihentünk meg mindannyian, ezután gyalogoltunk tovább El Burgo Ranero irányába. A lányok nem akarták a véletlenre bízni, hogy lesz-e szabad hely az El Burgo-i alberguekben, ezért körbetelefonálták őket. Ezegyszer jól tették. Kiderült, hogy már csak egy magánalbergueben van hely, és ott is csak éppen négy. Ezt le is foglalták, az albergue – akkor még úgy tudtuk – gondnoka egy újabb telefont kért, ha településre érünk, mondván, nehéz megtalálni az alberguet. Ezen kicsit csodálkoztam, az alberguek az egész Úton általában az Út mellett szoktak lenni, de aztán csak vállat vontam. Ekkor jött ki az allergiám egész úton először és utoljára. Perceken keresztül trüszköltem, folyt az orrom, könnyeztem. A trüszkölés később abbamaradt, de a szemem addigra már vörös volt és az orrom is folyt. Így értünk el El Burgo Raneroba. A lányok felhívták az alberguet, és azt választ kapták, hogy maradjunk, ahol vagyunk, autóval kijön elénk. Itt már nagyot néztem, de már kíváncsi is voltam, hogy ebből mi jön ki. Kisvártatva egy autó jelent meg, benne egy szemüveges fazonnal, aki intett, hogy menjünk. Mikor odaértünk, csak a csomagtartót nyitotta, ki sem szállt, de már fáradt voltam ezen elgondolkozni. A hátizsákjainkat bepakoltunk, és míg a többiek elindultak a maradék pár száz méterre, én beszálltam az autóba. Itt esett le, hogy miért nem szállt ki a férfi. Deréktól lefelé meg volt bénulva, az autót is kézigázzal működtette. Őszintén meghatódtam a segítőkészségén. Az albergue előtt pontosan 30cm-re megállt az odakészített tolószéke mellé, egyetlen testmozdulattal át tette magát a székbe, és begurította magát, míg én a hátizsákokat vittem be a házba. Nemsoká a többiek is megérkeztek. Kifizettük az amúgy nagyon olcsónak nem mondható 10 eurós szállásdíjat. A házban szétnézve azonban nem tűnt rablásnak az összeg. Nagyon igényesen belterű és berendezésű ház volt. Nyilvánvalóvá vált, hogy a gondnok itt egyben a ház lakója is. Mivel beszélt angolul, nem volt gond a kommunikációval sem, és elmondta, hogy gyakorlatilag érezzük otthon magunkat. A kajája a mienk is, van bora, – ebből rögtön hozott is ki két üveggel -, a mosógépét is használhatjuk, nem kell érte fizetni. Mivel a mosógép használata most ingyen volt, kimostam minden létező ruhámat, és kiaggattam őket száradni, majd lezuhanyoztam, és a 8 ágyas szobában kiválasztottam magamnak egyet. Egy zarándok már lakta a szobát, váltottunk pár szót, ő brazil volt, és Augustonak hívták. A tulaj annyira előzékeny volt, annyi mindent kaptunk tőle, hogy mi is viszonozni szerettük volna, ezért az első kis boltból, összeadva az árát, vettünk neki mi is egy üveg finom bort. Vacsorát a konyhájában található tésztából és garbanzoból az olasz Gabriel készített. Rutinosan főzött a fiú, nagyon ízletes vacsora kerekedett belőle, amit finom spanyol vörösborral öblítettünk le.  A vacsora után finom étcsoki került még az asztalra ill. mogyoró. A ház tulajdonosa zenét is tett be, amit soha nem hallottam még (spanyol előadó), de nagyon tetszett. Megkértem, írja le az előadó nevét, ami meg is tett.

 

Nagyon kellemes hangulatban beszélgettük végig az estét, mindenféléről, mielőtt elálmosodott volna mindenki. Elmondta, hogy egy balesetben bénult meg, nemsokkal később a házassága is beborult. Egy barátjával ketten újították fel a házat, ő leginkább festett, ameddig felért, és feliratokat is a falra. Gondolom, a zarándokok érkezése, és az, hogy megoszthatott velük valamit a saját dolgaiból, életet vitt a házába. Igazi béke szigetévé vált nekem is ez a ház, ezzel az estével. Ellentétben az előző nappal, nagyon békésen aludtam.

Kategória: Blog | A közvetlen link.

15. nap: Calzadilla de la Cueza – El Burgo Ranero ~40km bejegyzéshez 1 hozzászólás

  1. Kató Sándorné szerint:

    Ugye néha a női megérzés is milyen pozitív lehet!/szállásotok előfoglalására gondolok!/Nagyon klassz, hogy az általad hallgatott zenét közzé tudtad tenni.Így egy nem ismert spanyol zenét én is meghallgathattam!

Hozzászólás