10. nap: Belorado – Agés ~30km

Reggel induláskor nem kellett helyet keresgélnem Beloradoban, ahol reggelizni tudnék: az albergue jól felszerelt étterme már a korai időpont ellenére is nyitva volt. Fél 7-kor már több zarándok iszogatta a reggeli teáját, kávéját, kinek mi esett jól.  A pihentető éjszakai alvás után én is megreggeliztem, és továbbindultam.

A Beloradoból kivezető út egy fahídon vezetett át, mely korlátjában kisebb „öblök” voltak, a nézelődni vágyóknak a megálláshoz. Egy zarándok jött mögöttem, és megkértem, hogy fotózzon le, ezután folytattam az Utat. Az Út itt jó darabon nagyon kellemesen, egyáltalán nem megerőltetően emelkedett. Néha lenézve a földre lehetett látni a már út eleje óta mindig jelenlevő cseszett nagy fekete meztelen csigákat. Ezek, már a Pireneusok óta állandóan ott voltak, mindenütt (lentebb a képen). A mezőkkel-dombokkal tarkított táj végül egy műútba torkollott, így értem Villafranca Montes de Oca városkájába. Egy templom mellett jobbra kanyarodva az Út erőteljes emelkedésbe kezdett. Megláttam egy padot, és mielőtt újabb hegymászásba kezdtem volna, itt letelepedtem, levettem a hátizsákomat, elszívtam egy cigit, és bambultam egy kicsit. Ittam egyet a kulacsomból, és elkezdtem fölfelé kaptatni az emelkedőn. Elég sokáig emelkedett az Út. A tetejére érve puszta kíváncsiságból elővettem a telefont, és bekapcsoltam a GPS-t. Jelet fogva 1270m-t mutatott magasságnak. Visszanézve kigyönyörködtem magam a tájban, majd folytattam az utat. Előttem nemsokkal egy zarándoklány ment, körülbelül ugyanabban a tempóban, mint én. Aznap még köszönés-szinten sem beszéltem emberrel, ígyhát szóba elegyedtem vele. Elmondta, Ausztráliából, Sidneyből jött el idáig. Az akcentusa vagy egyedileg volt ennyire gyors és elmosott vagy az ausztrál angol általában ilyen, de egy félórába is beletelt, mire már visszakérdezés nélkül megértettem a mondanivalóját, ezután azonban egész jól elbeszélgettünk. Elmesélte, hogy otthon, Sidneyben egy barátnőjével úti történeteket írnak, és útjának itt, az El Caminon is hasonló célja van. Később megmutatta a weboldalukat is, nagyon pofás, igazán jó hangulatú dolgokat csinálnak. Az út közben egy fennsíkra ért körülbelül 1100 méteres magasságban jópár kilométeren keresztül emelkedő és lejtő nélkül, egy fenyőerdőt kettéválasztva haladt. A lány (Ashleighnek hívták) láthatóan nehezen lépdelt, ő nagyjából akkor esett abba térdfájásos periódusba, amiben én csak pár napja voltam. Mivel ibuprofennel nagyon jól el voltam látva, kisegítettem egy szemmel, és 1 óra múlva már jókedvűen mondta, hogy nem fáj a lába. A fennsíkon menet közben egy 1936-ban emelt háborús emlékművet lehetett látni. Kisvártatva az út maga mögött hagyta a fenyőerdőt, és így érkeztem meg San Juan de Ortega faluba, mely, a nevét az azonos nevet viselő, a XI. században élt lovagról kapta. Régi templomában a lovag szarkofágja és földi maradványai kaptak helyet az egyik oldalhajóban. Valamiféle faluünnep is lehetett itt aznap, megfejelve egy esküvővel, mert egyetlen kis főterén a falu méretéhez képest óriási tömeg volt. A templomba azért természetesen bementem, és csendben, lassan körbejártam.A falu egyetlen albergueja még az itt szokásos nomád élethez képest is nagyon igénytelennek tűnt (ezt néhány nap múlva más zarándokok megerősítették). Mivel a következű útbaeső falu, Agés ide csak 5km-re volt, és nagyon fittnek éreztem magam, úgy döntöttem hát, hogy ott fogok éjszakára tetőt keresni magam fölé. Agés felé menet, a fennsíkon egy egybefüggőbb füves kis térségen egy kövekből kirakott spirált lehetett látni, emellett vezetett tovább az Út. Néhány száz méter után az út lejteni kezdett, és a völgyben Agés faluja látszott. Az első alberguebe betérve közölték, hogy 12 euró lenne a szállásdíj, de nincs már hely. Továbbkeresgélve a faluban egy másik alberguet találtam, itt még volt hely. Az üzemeltető cserfes 10 éves kislánya mindenképpen szerette volna a kredenciálomba ütni a pecsétet apja helyett, az apja ezt nem akarta hagyni, végül a kislány akarata érvényesült, és talpraesetten bepecsételt a zarándokútlevembe, majd büszkén még a dátumot, és egy „BUEN CAMINO” feliratot is odakanyarított. Az apja odaadta neki a szállás kulcsát, és a kislány mutatta meg az aznap éjszakai szállásomat. Ez volt az első helyem eddig, ahol nem a szokásos zuhanyzó, hanem egy rendes fürdőszoba volt a tisztálkodási helyiség. A már szokásossá vált, zuhany-ruhamosás-evés-ivás-krémezés után elindultam szétnézni a kicsi faluban. Igazán sok látnivaló nem volt, a legtöbben az albergue bárjában mulatták az időt, és beszélgettek. Néhány olasz zarándokkal én is váltottam egypár szót, majd kivonultam dohányozni a bár elé, ahol egy fiatal, nagyon fiús hajnyírású leányzó ismerős nyelven telefonált. Persze, magyar volt 🙂 Miután befejezte a telefonálást, megszólítottam, nagyon megörült, az útján én voltam az első magyar, akivel összeakadt. Elmondta, Pécsről jött, és mivel a húszhoz közelebb volt, mint a 25-höz, éppen az édesanyját nyugtatta meg telefonon keresztül, hogy él és azon túl, hogy fáj a lába, más baja nincs, és jól érzi magát. Pár percet elbeszélgettünk, majd én elindultam még körbejárni a kis falut, megnéztem kicsi kápolnáját, és 200m-re a falutól annak kicsiny, de nagyon régi (1260 körül épült) kőhídját. Az idő telt, és elkezdett sötétedni, én pedig álmosodni. Ezen a helyen, ebben az albergueben volt a teljes út alatt az egyetlen konfliktusom egy zarándokkal – hajnal fél háromkor. Történt ugyanis, hogy a legszebb álmomat aludtam aznap éjszaka, mikor arra ébredtem, hogy valaki nagyon rázza a lábamat. Mivel egy pillanat alatt ébredtem, megijedtem, azt sem tudtam hol vagyok, mikor a sötétben egy morcos hang ezt mondta:

– Lie on side! You are snorking! (feküdj az oldaladra, horkolsz!)

Tőlem csak egy morgás telt, annyira hirtelen jött a dolog, két perc alatt vissza is aludtam. Fél óra sem telhetett el, az előbbi jelenet ismétlődött meg. Ekkor már összekaptam magam, és elég mérgesen és hangosan szóltam vissza:

– This is an albergue, you are not at home, if it is annoying for you, use earplug! Dont try to wake me up again! (ez egy albergue, nem otthon vagy, ha zavar, használj füldugót! ne próbálj mégegyszer felébreszteni!)

Gondolom, a sötétben nem tudta felmérni, hogy 50kg vagyok vagy 120, ezért a dolog annyiban maradt, válasz már nem volt, reggelig nyugodtan tudtam aludni. Hozzáteszem, a füldugóval kapcsolatos kiszólásomat nem a gúny szülte, a kényesebb fülű, nem jól alvó zarándokok tényleg használják, sok helyen kapni is lehet. Nagyobb alberguekben egész koncert van horkolókból.