20. nap: Ponferrada – Trabadelo ~30km

Ponferradat elhagytam már reggel 7 óra előtt. Kifelé baktattam a városból, mikor a tegnapi  két magyar zarándokkal, Ágival és Istvánnal találkoztam. Ők egyébként nem Saint-Jean-ból indultak, István Pamplonából, Ági pedig ha jól emlékszem, Astorgából.  Ennek megfelelően Ági még a gyaloglásba való beleszokás periódusát élte, Istvánnak pedig a vízhólyagok keserítették az útját.

Egy darabon együtt mentünk tovább. A műutak és a földutak váltakoztak. Néha megálltunk  -elsősorban inkább az ő kedvükért- inni egy kávét vagy venni valamilyen gyümölcsöt. Közben persze elbeszélgettünk mindenféléről. Mivel nem volt okom sietni, így egy darabig inkább a saját tempómon lassítottam vissza. Mivel Ági nem a teljes Utat járta végig, neki nem volt mindegy, hogy a kredenciáljába hány pecsét gyűlik (a compostellát kiadják akkor is, ha az utolsó 100km-t teszi meg valaki, de ezesetben napi két pecsétet várnak el bele), ezért azt keresgélte, hogy hol tudna pecsétet szerezni még. Végül Camponarayaban egy kis templomban sikerült neki kapnia egyet. Útközben ők német zarándokokkal is találkoztak, akiket már ismertek, és hogy kicsit haladjak is, elköszöntem tőlük, és egyedül folytattam az utamat tovább. Az út itt elvált a műút közelségétől, és szőlőföldeken keresztül a hegyek felé vette az irányt. Szinte egyedül voltam, zarándokokat csak a messzi távolban láttam. Egy kis falun vezetett át az Út, ahol egy hippi stílusú kis pihenőhelynél anyja és lánya árultak üdítőt és élelmet. Itt megálltam. Egy kicsit tudtak angolul, és elbeszélgettünk, míg pihentem. Az ott ólálkodó kiskutyájuk barátságosan dörgölőzött a lábamhoz, alaposan megdögönyöztem hát, és a saját nyelvemen beszéltem hozzá. Az anya odajött hozzám, és egy kis lecsukható dobozt nyitott ki, hogy szeretne egy kővel megajándékozni és egyszersmind sok sikert kívánni az Úthoz. Választottam egy vöröses színű ásványt, majd tovább folytattam az Utat. Miután megpihentem, továbbindultam. Az idő jó volt, a Nap már magasan fennjárt, és kezdett igazi meleget sugározni. A következő település Cacabelos volt, ahol áthaladtam. A rio Cúa hídján átkelve sétáltam kifelé a városból, az Út itt pár kilométeren keresztül műút szélén vezetett. Több biciklis Camini-járó haladt el mellettem, köszönve a „Buen Camino” formulával. Végül a műút jobbra kanyarodott, és a felfestett sárga nyilak is arra mutattak, ezt követtem én is Villafranca del Bierzo felé. Sajnos a vásárolt szemcsepp használata ellenére is szúrt a szemem és továbbra is könnyezett. Felvettem a napszemüvegemet, ez mintha kicsit enyhített volna rajta, bár el nem múlt. Ráadásul nem is szerettem napszemüvegben sétálni, a szép környezetben úgy találtam, hogy torzítja a színeket. Lassan megérkeztem Villafranca del Bierzoba, ami egy igazán hangulatos és gyönyörű hely. Meg sem gondolná az ember, hogy itt a hegyek között egy ilyen nyüzsgő kicsi város húzódik meg. A főtéren a sok étterem kipakolt az asztalainál sok pihengető-sörözgető zarándok ült. Én is megpihengettem kicsit, egy lépcsőre leülve, majd a folyó csodás kőhídján átkelve tovább gyalogoltam. Úgy határoztam, aznap Trabeloban éjszakázom, ami még kb. 6-7 km volt ide. Az út itt már műúton vezetett, a szalagkorlát belső oldalán sétáltam. Igen meleg volt ekkorra, a szemem pedig minden próbálkozás dacára szúrt továbbra is. Az út egy Pereje nevű kicsiny falun vezetett át, de itt nem volt albergue sem. Nemsokára tábla jelezte, hogy Trabadelo csak 1km-re van már. Néhány fakitermelő hely mellett haladtam el, ahol a hatalmas fatörzsek nagy kupacokban várták, hogy felhasználásra kerüljenek. Rövid séta után megérkeztem Trabadeloba. Elfoglaltam a szálláson az ágyamat, majd a zuhany után elindultam táplálék után nézni. Találtam is egy kicsiny boltot, ahol a választás két csomag spagetti carbonarara esett, ez négy ember adagja volt, és egy kevés pörkölt kukoricát is vettem, rágycsálnivalónak. A szemem továbbra is nagyon rossz állapotban volt, ezért kerestem itt egy patikát, ahol egy másik szemcseppet kaptam, az idősebb gyógyszerész nagyon készségesen még cseppentett is a szemembe. Visszatérve a szálláshoz az albergue jól felszerelt konyhájában nekiálltam „főzni” (gyorskaját nem nagy tudomány elkészíteni, ezért az idézőjel), és miután elkészültem, egy ültő helyemben a négy adag spagettit be is burkoltam. Az idő közben annyira meleg volt, hogy a mosást simán be lehetett vállalni, tudható volt, hogy meg fog száradni a ruha. Miután mindenen túl voltam, az albergue kis bárjában rendeltem egy pohár sört és kiültem elé napozni, pihenni, no meg azért, mert wifit csak innen lehetett normálisan fogni, és 20-30 percet kommunikáltam az otthoniakkal is. Ezután már csak nézegettem ki a fejemből. Eszembe jutott, hogy az idő nagyon telik: kb. egy hét, és elérek Santiagoba – ha Isten is úgy akarja. Annyira gyönyörűnek találtam az Utat, minden reggel igazi derűs jókedvvel, sokszor magamban vigyorogva indultam el megtenni az aznapi etapot; ebben a pillanatban azt szerettem volna, hogy sose érjen véget az Út. Később befutott pár ismerős spanyol zarándok az alberguebe, velük ültem ki az albergue kertjébe, és míg be nem sötétedett, addig velük beszélgettem. Mesélgettek az országukról, szokásaikról. Gyorsan és temperamentumosan beszéltek, és a „hombre” szót nagyon sokszor beleszőtték a mondandójukba, hogy nyomatékosítsák azt. Ezen nagyokat szórakoztam, és ezután, ha valamelyiküknek címeztem egy mondatomat, én is ezzel kezdtem (ezen meg ők szórakoztak jól). Miután besötétedett, beszedtem a megszáradt ruháimat, és a hálóterembe mentem. Az emeletes ágy felső szintjét már régesrég megszoktam eddigre, nem okozott már frusztrációt, hogy itt alszom:) Elalvás előtt tudatosult bennem, hogy úgy érzem, életem egyik legjobb döntése volt elindulni az Úton.