21. nap: Trabadelo – Alto de Poyo ~30km

A Trabadelo-beli éjszaka után reggel továbbindultam. Triacastelát terveztem be aznapi végállomásnak, de másképp alakult a nap. Trabadeloból kiérve 4-5km-en át az út követte az autóutat. Az első kis település La Portela volt, ezen át vezetett tovább az út, majd Ambasmestas következett, ahol az Út elhagyta a műutat. A hegyek magasságából, melyeket magam előtt láttam és körbe is vettek, ki lehetett találni, hogy ez a nap erősen a hegymászásról fog szólni.

Nem is lett másképp. Vega de Valcarce után egy völgyön átgyalogolva emelkedni kezdett az út, először csak enyhén majd egyre nagyobb szögben. A Nap is kezdett egyre jobban tűzni, én pedig szomorúan konstatáltam, hogy a második szemcsepp sem vált be. A napszemüveg dacára is nagyon szúrt a jobb szemem, gyakran meg kellett állnom emiatt. A táj azonban gyönyörű volt. Fantasztikusan zöldellő hegyek körben, tiszta, gyönyörű égbolt, és csend. Az Út, mintha soha nem akarna felérni a hegytetőre. Meglehetős forróság volt már ekkor. Utolértem egy zarándokot, mikor köszöntem neki, akkor tűnt fel, hogy még a ponferradai albergueben találkoztunk, és beszélgettünk este. Jókedvűen üdvözöltük egymást, le is lassítottam kicsit, és egy bő félórát együtt ballagtunk tovább, közben elbeszélgettünk. Később, mivel láttam, hogy neki még ez a tempó is sok, elköszöntünk egymástól, és én a saját tempómban,  kicsit gyorsabban haladtam tovább.  Kilométereken keresztül még mindig a hegynek felfelé vitt a kis ösvény. Így értem egy kicsiny, nevenincs településre. Úgy döntöttem, itt megpihenek. Egy bár előtt álltam meg, és a fal mellé kirakott műanyag székek egyikén letelepedtem kicsit. A cipőmet is levettem, ekkor láttam csak, hogy az egyik zoknim sarokrésze megadta magát, és takaros lyuk lett rajta. A lábamat pihentettem, amikor pultos kijött, és bár nem szólt, látszott, nem tetszik neki, hogy nem fogyasztok semmit. Ezt az is alátámasztotta, hogy nemsoká megérkezett a magyar zarándoktárs is; vizet szeretett volna kérni a bárból, a pultos ezt a szívességet 1 euróra gondolta taksálni. Szerencsére ez a hozzáállás az eddigi utat tekintve az a kivétel volt, amely szabályt erősítette, miszerint az emberek segítőkészek errefelé. Időközben áthajtottak egy tehéncsordát is a kis úton. Miután elvonultak az állatok, én is összecihelődtem, és továbbindultam. Az Út még mindig felfelé vitt. Nemsokára egy határkő hirdette, hogy Galícia provinciába léptem, abba a tartományba, melynek fővárosa Santiago de Compostela, az úticélom. Néha visszafordultam, és lenéztem a völgybe, amelyet csak pár órával azelőtt hagytam magam mögött. A látvány több volt, mint csodálatos. Az út tovább folytatódott, egyik oldalt kis kőfal szegélyezte, a változatosság kedvéért. A kőfallal együtt néhány száz méterre az út is véget ért, és egy csodálatos kis falvacskába, O Cebreiroba érkeztem meg. Az egész kis település gyönyörű kis kőházakból állt. Volt közöttük több bár, kis butik, albergue és persze magánházak is. Sokan megálltak itt pihenni, volt, aki itt is maradt éjszakára. Én is levettem a hátizsákot, letettem egy lépcső mellé, én magam pedig leültem, és kicsit nekivetkőztem. A hőségben, a gyaloglásban megizzadtam, jólesett kicsit „száradni”. Körbenéztem: minden irányba gyönyörű panoráma látszott. Egy közeli hegycsúcson egy kereszt állt. Miután úgy éreztem, hogy mostmár erőre kaptam, továbbindultam; az Út O Cebreiron áthaladva kicsit lejteni kezdett, amerre vitt. Egy kavicsos út vitt lefelé, mely egyre szélesedett, végül merőlegesen torkolott egy műútba, melyen az autók tudtak feljönni a hegyekbe. Itt az egyetlen bárban ittam egy kólát és a kulacsomat is újratöltöttem. Megnéztem a térképemet és ekkor jöttem rá, hogy reggel valamit elnézhettem, de nagyon, mert Triacastela ide még nem néhány kilométerre van, hanem jónéhányra 🙂 Úgy körülbelül még majdnem 20km-re 🙂 Úgy gondoltam, hogy elmegyek Alto de Poyoig, és aznap ott is maradok. Végülis nem rohantam. Továbbsétáltam, itt az Út már nem volt nehéz, enyhén lejtett. Átsétáltam a következő falun, Hospitalon. Alto de Poyo előtt még egy kicsi falucska volt, ennek a végén egy nagyon erős emelkedő látszott. Szinte mászni kellett, annyira meredek volt. Aznap az egész útból ez a legfeljebb 200méteres szakasz volt a legnehezebb. Mire a tetejére értem, erősen dőlt rólam a víz és lihegtem is rendesen. A meredek út végén egy bokros-sövényes rész húzódott. Ezen volt egy kis rész, ahol egy ember éppen át tudott lépni. Mikor itt átbújtam, akkor láttam meg Alto de Poyot. Igazán nem volt egy metropolisz: kettő ház alkotta a települést. Az egyik az albergue volt, ahol megszálltam. Ennek szerencsére volt egy kicsi bárja, enni tehát tudtam, mert különben itt még bolt sem volt. Itt sok mindent igazán nem tudtam csinálni. Lezuhanyoztam, majd egyéb elfoglaltság híján kiültem egy pohár sörrel  a kezemben az időközben befutott spanyol és brazil zarándokokkal beszélgetni. Ahogy estébe hajlott az idő, a levegő is egyre hűvösebb lett. A szemem továbbra is fájt, vörös volt és könnyezett. Különösebb meggyőződés nélkül cseppentettem a maradék szemcseppemből a szemembe; magam sem nagyon hittem már, hogy ez is használna. Lassacskán az esti alvásra készültem, beburkolóztam a hálózsákomba, az emeletes ágy alsó szintjén. Párszor egyik oldalamról a másikra fordultam, de mivel ennek az ágynak a felső szinte nagyon közel volt az alsóhoz, minduntalan bevertem a fejem. Egyszerre voltam bosszús, és szórakoztam el magamban azon, hogy az Út elején még mennyire nem szerettem felül aludni, pedig most látszik, hogy lám, annak is megvan az előnye. Például az ott alvó nem veri be a fejét 🙂 Ámbár erre is láttam példát, Castrojerízben a plafon volt túl közel a felső ágyhoz, és egy ott alvó zarándok izomból fejelte meg a gerendát a reggeli ébredéskor, mikor fel akart ülni. Besötétedett. A villanyt is lekapcsolták a hálóteremben. Lassacskán mindenki elaludt. Félálomban még hallottam, hogy egy, a hálóterembe beköltözött tücsök ciripel.