23. nap: Sarría – Ventas de Narón ~33km

Másnap reggel nagyon óvatosan nyitottam ki a szemem; próbálgattam, hogy a tegnapi kezelés mit ér. Nagy örömömre egyáltalán nem éreztem, hogy fájna, akármerre lesegettem, forgattam a szemem, a szúrás nem jelentkezett. Felöltöztem, és elindultam. Még akkor kezdett világosodni.

Felsétáltam a hosszú lépcsőn, a templom irányába, megkerestem az útjelző sárga nyilat, amelynek látványa ekkorra már a retinámba égett 🙂 Átsétáltam Sarríán, melynek végén egy templom mellett az Út élesen balra kanyarodott és arra haladt tovább. Kicsivel később egy erdős részen, ösvényben folytatódott tovább. Egy nagy odvas fa tövében, kis faasztalon itt is láthattam a zarándokok számára kirakott gyümölcsöt, italt. Az idő nem volt még melegnek mondható, de az látszott, hogy valószínűleg a nap folyamán igen jó, napsütéses időjárás várható. Az út egy tisztásra érve, egy vonatsínt keresztezve folytatódott, majd visszavezetett az erdőbe. Kis tanyákon haladt az Út keresztül; közöttük az út alig 2-3 méter széles ösvényeken vezetett, néhol kőfalakkal szegélyezve azt. Egy helyen az úton kis mérföldkő mutatta: Santiago 100km. Innentől végig fél kilométerenként lehetett látni ezeket a jelzőket. A hegyek itt már nem voltak magasak, és közöttük gyalogolva lehetett látni a gyönyörű erdőborította tájat. Az út sokszor kaviccsal volt fedve, néhol azzal sem, megint máshol aszfaltút vezetett. Egy erdei utat végigjárva az erdő egyszercsak véget ért, és előttem felbukkant Portomarín városa, az Úton az eleddig az első, melynek hosszú hídja egy széles folyón? tavon? (akkor még nem tudtam megállapítani) vezetett keresztül. Fantasztikus látvány volt a távolban, a hegyoldalon fekvő város, előtérben a víztükörrel. Szemben, a híd végén, akárcsak egy maya piramison, lépcső vezetett fel, mely egy boltíves átjárón áthaladva vezetett a városba. Ekkorra már igencsak sütött a nap, és mivel nem akartam aznap Portomarínban maradni, úgy döntöttem, iszom valamit, és továbbmegyek. A város egyik kis terén, ahonnan a vízre is rá lehetett látni, elkortyoltam egy pohár hűsítő-hideg San Miguelt, kentem a szemembe a felírt gyógyszerekből, majd továbbálltam.  A szemem továbbra is teljesen jól volt; ez a probléma elhárult. Portomarínon átsétálva az út a folyó másik oldalán visszakanyarodott egész a partig, majd egy jóval kisebb hídon átvezetve egy újabb, a hegyre felfelé vezető ösvényben folytatódott. Az idő gyönyörű volt, egyáltalán nem éreztem magam fáradtnak, bár melegem volt. Ekkor már 20km-t sétáltam, előttem volt még 13km, így hát kényelmesre vettem a gyaloglást. Nem volt miért rohannom. Így haladtam át egy Gonzar nevű kicsiny falun, majd az Utat követve egy autópálya felüljáróhoz érkeztem. Ezen átkelve folytattam az Utat; innen már csak egy műút vezetett tovább, melyen egy autó éppen elfért. Így gyalogoltam tovább, mígnem elértem Ventas de Narónt, ahová aznap terveztem megérkezni. Ventasnak kettő alberguéja van, az egyikben találkoztam néhány ismerős spanyol és egy brazil zarándokkal, akik már megérkezhettek egy ideje, mert derűsen és ráérősen söröztek az albergue előtti kis tér asztalainál. Beszélgettem velük egy keveset, de úgy találtam, hogy megnézem az itteni másik alberguet, esetleg olcsóbb, mint ez. Továbbsétáltam; ekkorra már éreztem magam annyira fáradtnak, hogy szerettem volna letenni magam aznapra. A másik albergue kicsivel felszereltebbnek tűnt (bár olcsóbb nem volt); kifizettem hát a szálláspénzt, és beköltöztem az egyik emeletes ágy alsó szintjére. Az ágy mellett közvetlen konnektor is volt, feltettem a lemerült fényképezőmet és a telefont tölteni, majd elindultam zuhanyozni, hogy a napi izzadtságot lemossam magamról. A nap odakint hétágra sütött, ami ideális volt egy mosáshoz. A hátizsákomban levő szatyor szennyesemet kivittem a hidegvizű csaphoz, és a még Logronoban 50 centért vett mosógép pasztillám morzsalékának maradványaival alaposan kimostam a ruháimat, majd kiteregettem a ruhaszárító kötélre. A cipőmet is kikeféltem vizes kefével. Ventasban nem igazán van infrastruktúra: két albergue a saját éttermeivel, a többi magánház; és akkora a falu, hogy ellátni egyik végétől a másikig. Nem volt tehát dolgom, nem hívogatott látnivaló, nem nagyon volt hová sétálni sem. Nem különösebben vágytam beszélgetni sem. Levettem a szandálomat is, és élvezettel sétáltam a fűben oda-vissza, és a távoli, már magam mögött hagyott hegyeket nézegettem. Később visszasétáltam az 50 méterre levő alberguéhez, és jobb ötletem nem lévén kértem egy pohár sört és vásároltam pirított sós kukoricát. Míg a sört kortyolgattam és rágcsáltam a kukoricát, csak üldögéltem és néha el-elszívtam egy-egy cigit. A lábamnak és persze nekem magamnak is jólesett a pihenés. Mikor nagyon meleg lett, bevonultam a hűvös hálóterembe, és a délután hátralevő részében az agyamban az Út képeit rendezgettem; néha néhány mondatot váltva egy-egy érkező zarándokkal. Mióta elindultam az Úton, ekkor hallgattam zenét először. Annak ellenére, hogy nem volt semmi, amit itt igazán lehetett volna csinálni, nem unatkoztam és nem éreztem magam egyedül sem. Nem untatott a hálóterem hűvösében az ágyon heverészés sem. A Nap lement, és én is elálmosodtam.  Háromnapi járóföldre voltam ekkor Santiago de Compostelától.