22. nap: Alto de Poyo – Sarría ~34km

Alto de Poyoban reggel, mikor felébredtem -mint az előző esti erős szél és lehűlés is előrejelezte- ködös, esős volt az idő. Az albergue kicsiny bárjában bekaptam a reggeli cafe con lechemet, majd felvettem az esőkabátot, és útnak indultam. Az út párhuzamosan haladt a hegytetőről lefelé tartó műúttal; néhol keresztezte is azt.

Míg lefelé ballagtam az Úton, a ködös időben is csodálatos kilátás nyílt a völgyre. A szintemelkedés a szűk 12km alatt is nagyot esett, 1200m-ről 600m-re. Az út mindvégig nagyon szép volt. Kevés zarándokkal találkoztam, talán azért is, mert közel 7:45 volt, mire elindultam, vélhetőleg a legtöbben már előttem elhagyták az alberguet. Így értem el Triacastelába, ahova előző nap terveztem eljutni. Itt, szerencsémre találtam ATM automatát, és így a lassacskán szűkössé váló anyagi bázisomat is fel tudtam tölteni. Triacastela után az Út kétfelé ágazott, az egyik Sarría felé a hegyeken át vezetett, a másik szintén Sarría felé, de Samoson keresztül. Az elsőt választottam, és megindultam az arra vezető úton, mely rövid szakaszon még műút volt, de csakhamar keskeny, a hegynek felfelé vezető ösvényben folytatódott. Útközben, egy szinte minden mástól távol eső kis kőház mellett haladtam el. Az ajtaja -meglepetésemre- nyitva volt. Benézve valószínűtlen kép tárult a szemem elé. Egy kedves, rusztikusan berendezett szobát láttam, az ablak egy kis kereszttel, és előtte néhány székkel. A falon festmények és Beatles plakát jól megfértek egymás mellett, az ajtóban a küszöbre téve egy papírlap, ráírva, hogy aki akar, betérhet imádkozni. Embert nem láttam a környéken. Beléptem és elidőztem pár percet, csak ezután indultam tovább. További hegynek fölfelé való séta után San XII kicsi falujába értem, itt azonban a házakon kívűl egy teremtett lelket sem láttam. San XII-t elhagyva az út már csak lefelé vezetett. Az idő még mindig kissé ködös volt, de a felhők fölött már kezdett a Nap is látszani; ahogy múlt az idő, úgy lett egyre kellemesebb a klíma. Kis ösvényeken haladtam lefelé a hegyről, végül Furuela környékén nagyjából egyszerre tudatta a gyomrom, hogy ideje volna enni, és -sajnos- a jobb szemem, hogy valami nagyon nincs rendben vele. Ekkor már a jobb szemgolyóm bármilyen pici mozdulása is fájdalmat okozott, és továbbra is rendesen könnyezett. A bárban, ahol megálltam enni, a tortillát is napszemüvegben ettem, a fény már annyira zavarta a szememet. Elhatároztam, hogyha megérkezem aznapi etapom végállomásához, ami Sarría volt (és elég nagy város), mindenképpen orvos után nézek, mert ez így nem mehet tovább. Lassacskán el is értem Sarría városát. Egyre beljebb és beljebb sétáltam a városba, mígnem egy hosszabb lépcső alján baloldalt megláttam az albergue feliratot. Be is léptem, majd meglátva, hogy mennyire szép és rendezett hely, úgy döntöttem: ott maradok éjszakára. Szót értettem a hospitaleroval, aki elmagyarázta (sőt, térképet is adott), hogy merre találom a legközelebbi kórházat. Mielőtt elindultam volna, lezuhanyoztam, mert a félnapi párás, ködös, de meleg időben leizzadtam, és nem akartam az elkerülhetetlennél szakadtabban menni az orvoshoz. A medical center valóban nagyon közel volt, öt percet sem gyalogoltam, és odaértem. Persze, már csak ügyelet volt. A betegfelvételi pultnál odaadtam az útlevelemet és az EU TB kártyámat, majd mikor kérdően rámnézett a betegfelvételis, és kérdezett valamit (vélhetően, hogy mi a panasz), csak levettem a napszemüvegem, és a jobb szememre mutattam. Aznap én még nem nagyon néztem tükörbe, de elég szarul nézhetett ki a szemem, mert az egyik kezelőbe beszólt egy dokinak, és további 3 percen belül az orvos előtt voltam. Reméltem, hogy legalább az orvos tud angolul, de ez nem igazán lett így. Mindenesetre nem volt barátságtalan. A 40 körüli doki kézmozdulatokkal jelezte, hogy feküdjek fel a vizsgálóasztalra, majd a szemvizsgálóműszerével alaposan átnézte a szememet. Valami nem lehetett rendben, mert mindkét ajtót becsukta és szólt az asszisztensének. Bosszantott, hogy nem tudom mi folyik körülöttem, de úgy voltam vele, hogy végülis orvos,  csak tudja, mit csinál. Kaptam két csepp valamilyen löttyöt a szemembe (érzéstelenítő volt, mint kiderült) , majd a doki egy steril tűt kezdett kibontani. Itt, mint akit rugó lökött fel asztalról, felültem, és bár sejtettem, hogy úgysem érti, angolul hangosabban megkérdeztem, hogy mit akar. Finoman visszanyomott az asztalra, jelezte a kezével, hogy nyugodtság van. Az asszisztense segítségével a szemhéjamat felhúzva és közben nagyítóval nézve a területet a tűvel finomat kapargatni kezdte a szemlencsém. Amúgy tényleg nem éreztem. Mikor befejezte, átmosta vízzel. Kérdésemre, hogy ez mi volt, hosszas spanyol monológba kezdett, amiből egy szót tudtam elkapni: arena. Ezt az egyet értettem: homokot jelent. Hamar összeállt a kép. Valószínűleg egy homokszem magától vagy dörzsölés miatt beágyazódott, és már kipislogni sem lehetett. Kaptam egy receptet, amit a nagyon tagolt spanyol beszéd ellenére sem értettem (a spanyolt, ha lassan mondják, éppúgy nem értem, mintha hadarják), hogy mit kell csinálnom a felírt gyógyszerekkel. Mindenesetre nagyon hálás voltam a dokinak, kezet nyújtottam neki és megköszöntem a közreműködését, majd elköszöntem tőle. Szóval köszi, Doktor Roberto Diaz Luaces, hatékony voltál :). Elsétáltam a legközelebbi patikába, és odaadtam a patikusnak a receptet, és nagyon örültem, hogy a kérdésemre angolul is tudott válaszolni, és lefordította a receptet. Egy kenőcsöt és egy cseppet kaptam, amiből néhány napig meghatározott időnként kellett a szemembe kenni ill. cseppenteni. A nagy izgalomra meg is éheztem és szomjaztam. A supermercado közel volt az alberguehez, elsétáltam, és vettem egy hosszú bagettet, pamplonai kolbászt, rokfortot és egy üveg bort. Az albergue rendkívűl hangulatos tetőtéri konyhájában amíg volt előttem kaja, addig ettem. Utána esett le, hogy egy 70cm hosszú bagettet tüntettem el. Közben más zarándokok is érkeztek az alberguebe, a borból persze őket is megkínáltam. Örömmel fogadták. Miután kezdtem magam újra egész embernek érezni, kiüldögéltem az albergue kertjébe, és bambultam és hagytam, hogy a gondolataim arra szálljanak, amerre akarnak. Nagy örömömre  kicsivel később befutott Gabriel és Augusto, akikkel még León környékén vándoroltam együtt. Persze, meglapogattuk egymás hátát, és néhány mondatot után a már szinte szokásos jókedv állt be. Lassacskán szürkülni kezdett. Lefekvés előtt még egy aznapi utolsó cigire kivonultam az albergue kertjébe, ahol egy srác (mint kiderült, Costa Ricaról jött), derűsen tekerte az esti jointját 🙂 Mikor észrevette, hogy figyelem, rámmosolygott, kérdezte, hogy kérek-e, majd választ sem várva egy félliteres és pufira tömött  befőttes üveg marokkói cuccot varázsolt elő a hátizsákjából. Elgondolkoztam: szívesen vele is tartottam volna, de a szememnek nem tett volna jót (kötőhártya vérbőséget okoz). Szerettem volna, ha a szemem mihamarabb rendbejön. Megköszönve a kínálást visszautasítottam a lehetőséget, de még elbeszélgettünk egy darabig. Később visszavonultam a hálóterembe, és az előző napról maradt mandulás csokimat rágcsálgattam el. A szemem nem fájt, de kicsit még aggasztott, hogy ez vajon csak az érzéstelenítő miatt van-e így vagy megszűnt a gond, azért. Mindenesetre nem bántam, hogy látta orvos és bíztam benne, hogy a következő napra már nem lesz vele különösebb gondom. Kicsit szomorkásan jutott eszembe, hogy még nagyjából 4 nap és megérkezem Santiagoba. Vártam is meg nem is. Élveztem az Utat, minden percét, és úgy éreztem ekkor, hogy ha tízszer ilyen hosszú lenne, akkor is  végigjárnám. Lassacskán elbóbiskoltam és elaludtam.

(Itt, úgy gondolom, hogy az eddigi, napi jóval nagyobb számú fotó ilyen drasztikus csökkenése kis magyarázatra szorulhat: ebben a szemem volt a ludas, ezen a napon már örültem, ha valahogy az Utat láttam magam előtt -ami amúgy ezen a napon is gyönyörű volt- , fotózni nem sok kedvem ill. képességem volt).

Kategória: Blog | A közvetlen link.

22. nap: Alto de Poyo – Sarría ~34km bejegyzéshez 1 hozzászólás

  1. Kató Sándorné szerint:

    A
    mai olvasmányod után izgatottan várom a következő napot, hogy mi lett a szemeddel!

Hozzászólás