25. nap: Ribadiso – O Pedrouzo ~21km

Ribadisoból korán elindultam. Az aznapi etap könnyednek ígérkezett, hiszen Santiagoig mindössze nem egészen 40km gyalogút maradt hátra, aznapra tehát a 20km-re levő O Pedrouzo városkát terveztem célpontnak.

Induláskor még nem világosodott ki teljesen, a dombok fölött a tájon pedig sok helyen még megült a köd. Sejtettem, hogy a korai indulással és a „csak” 20km-es aznapi távval korán oda fogok érni Pedrouzoba, de nem zavart. Úgy gondoltam, hogy korai délutántól estig pihenek, sétálok, szétnézek – ha van mit megnézni. Az Út aznap szinte végig erdős ösvényeken, a műút vonalát követve, attól nem messze vezetett. Sokszor keresztülhaladt kisebb falvakon, tanyákon. Galíciában a falvakon és tanyákon a fő megélhetési forrás a mezőgazdaság; a legtöbb helyen állattenyésztéssel foglalkoznak. Bárhol, ahol elhaladtam és emberi életnek nyoma volt, ott szinte bizonyossággal határosan volt tehénistálló, benne tehenekkel. Eddigre már az elmúlt kb. 80-100km alatt annyira az orromba ivódott a tehérszar szag, hogy már észre sem vettem, ha istálló mellett vezetett el az Út; szinte gyanakodva szagoltam a levegőbe, ha egy szakaszon mégsem éreztem. Valahogy összekapcsolódott az elmúlt pár napban a vándorlás élményével. Az Út néhol kiért az erdőből, hogy aztán néhány száz méter, vagy néhány kilométer után visszavezessen egy másikba. Az utolsó szakaszon, mikor kiértem az erdőből, műútra érkeztem; ez már O Pedrouzo volt. Ebben a városkában több albergue is volt, hiszen elég sok zarándok itt tölti a Santiagoba érkezés előtti nap éjszakáját, ezért kell az ágy-kapacitás. Nekem itt egy Porta de Santiago nevű albergue lett szimpatikus. A neve is találó, azt jelenti: Santiago kapuja. Az albergue még szinte üres volt, mikor kora délután egy és két óra közt beléptem. A szállásdíj kifizetése után elfoglaltam egy szimpatikus emeletes ágy alsó szintjét, majd elrendeztem az ilyenkor szokásos dolgaimat (zuhany, stb.). Mivel volt még tiszta cuccom, aznap nem mostam. A terv szerint Santiagoban több napot is eltöltök (és Finisterrébe is elmegyek!), ezért úgy gondoltam, ráér ott. Meg is éheztem, mert aznap a táv rövidsége miatt csak egy reggeli tejeskávé volt az útravaló. Kiléptem az albergueból és találomra megindultam az egyik irányba, keresni egy boltot vagy éttermet. Nem volt könnyű dolgom, ez a nap vasárnapra esett, egykét éttermet nem számítva minden zárva volt. Kicsivel lejjebb az utcában nagybetűs felirat hirdette egy étterem üvegfalán: pulpéria. A polip spanyol megfelelője a pulpo, és azoknak az éttermeknek a neve, melyekben sokszor egészen speciálisan készítik el a polipot: pulpéria. Elhatároztam, hogy ha már Galícia, akkor ma uzsonnára polipot, vagyis pulpot fogok enni 🙂 Amúgy is alig ettem meleg kaját, mióta elkezdtem járni Utat, úgy döntöttem: megérdemlem. Beléptem hát a pulpériába, és igyekeztem a spanyol nyelvű étlapról valami hasznos infot kihámozni – kevés sikerrel. Végül a felszolgálóval kézzel-lábbal valahogy lekommunikáltuk, hogy mit is akarok, és valamiféle barbecue vagy grillezett polip lett a választás. Míg az ételt vártam, kértem kólát, és hoztak még hozzáillő vörösbort is egy pohárral. Nemsokára a polip is megérkezett, én pedig nekiláttam. Nagyon ízlett 🙂 Hatalmas darabok voltak, két csápját hozták ki, egyenként kb. 30cm hosszúak és 3 ujjnyi vastagok, jól átsütve és fűszerezve. A köret paprikában forgatott és fokhagymás steak-krumpli volt hozzá. Pompás volt és jól is laktam tőle. Miután eltűnt az éhség és elfogyott a felszolgált vörösbor is, visszasétáltam az alberguebe. Időben, mert hatalmas zápor tört ki, pillanatok alatt rommá áztam volna, ha két perccel később indulok vissza. Az alberguebe közben más zarándokok is érkeztek, már nem kongott az ürességtől. Leheveredtem az ágyra, és egy darabig félálomban merengtem. Közben eszembe jutott, hogy megörökítem az eredményét annak az elhatározásnak, amelyet még induláskor hoztam; nevezetesen, hogy míg az Utat járom, nem fogok borotválkozni. Ez közeledett az egy hónaphoz, rendesen megnőtt minden létező szőr az arcomon. Bekapcsoltam a telefonomon a kamerát, és elegánsan szembefotóztam saját magamat 😀 Az eredmény lentebb 🙂 Közben befutott egy német zarándoktársaság, öten, voltak. Néhány mondatot váltottam velül, aminek eredményeképpen meginvitáltak az albergue tetőtéri ruhaszárító részébe  -ahol egy hosszú faasztal székekkel és a konyha is helyett kapott- egy pohár sörre. Elmesélték, hogy ők a Camino Norde, azaz az Északi Úton jöttek; tudtam, hogy ez Irunból indul, és az út jó része az óceánparton vezet, csak valahol Lugotól északra, Villanova környékén kanyarodik dél-nyugatnak, Santiago felé. Ez is nagyon szép út lehet. Elidőztem a társaságukban egy félórát, majd megköszönve a pohár sört lesétáltam vissza az ágyamhoz. Be is esteledett; nehezen jött álom a szememre, éreztem, hogy nemsoká vége az Útnak, hiszen másnap ilyenkor már Santiagoban leszek, ez pedig az Út „hivatalos” végét is jelenti. Korai indulást terveztem, hogy mindenképp odaérjek délelőtt Santiagoba, ezért először és utoljára mióta elindultam, az ébresztőt is beállítottam, reggel fél 6-ra. Mégis, sokat forgolódtam, már másnap volt, mire el tudtam aludni.