26. nap: O Pedrouzo – Santiago de Compostela ~20km

Reggel a telefon ébresztője már csak „formailag” ébresztett: mire megszólalt, már amúgy is csak félálomban voltam. A zarándokok legtöbbje még aludt, elvétve lehetett a sötét hálóteremben zajt hallani. Adtam magamnak két percet, és feküdtem még ébren az ágyban, majd felkeltem és csendben, a kis zseblámpám fényénél elkezdtem összepakolni.

Az albergue bejáratában állt egy kávéautomata, a korai időpontban még csak ebből tudtam cafe con lechét szerezni; nem volt még nyitva semmi. Megittam a kávét és meg az albergue előtt elszívtam a reggeli első cigimet, majd elindultam. Pedrouzo elhagyva az Út rövidesen egy enyhe emelkedőn át az erdőőbe vezetett. Egy lelket sem láttam sem előttem, sem pedig magam mögött. Szinte sötét volt még, a távolban még akkor kezdett kibukni a Nap a horizonton, de a köd, ami a hegyek fölött volt ennek is tompította a fényét. Ahogy ballagtam a félhomályban az erdőben, eszembe jutott Wass Albert regényének a címe: Adjátok vissza a hegyeimet! Jól illett ez a cím a hangulatomhoz (bár az írót sosem szerettem), tudtam, hogy magam előtt azokat a csodálatos hegyeket, melyeken át Galíciába értem, nem látom már.  Ráébredtem: nagyon megszerettem ezt az Utat, minden percét, minden méterét. Az út enyhén lankás volt, és nagyrészt erdőkön át vezetett. Néhány kilométer után az Út már a műutat követte; itt gyalogoltam el a repülőtér mellett, ahonnan majd néhány nap múlva fogok hazaindulni. A fel- és leszálló gépek a tőlem nem messze levő futópályán gurultak. Az Út még átvezetett kisebb településen, de Santiago még nem látszott, tudtam, egy domb van még előtte. Márcsak kb. 6 kilométer volt Santiagoig, mikor a bal sípcsontom nagyon elkezdett fájni. Bosszúsan csodálkoztam, hiszen már jóval több, két hete semmi baja nem volt a lábaimnak. Ez kicsit lassabb tempóra sarkallt. Így értem el Monte de Gozo kis dombjához. A hely neve lefordítva azt jelenti: a Gyönyör hegy. A zarándok ennek tetejéről pillantja meg először a santiagoi katedrális tornyat. A hegy tetején zarándok emlékmű is áll.

Lassan lépkedtem lefelé, közben az eső is elkezdett esni. Az út elérte Santiago de Compostelat. Megérkeztem. A körforgalomnál, mikor a santiagoi zarándokemlékmű mellett állva megláttam a Santiago város táblát, elgyengültem. Közel egy hónapja indultam el otthonról, és 800km után, most itt álltam az Út vége előtt. Képek jelentek meg az agyamban, gyors egymásutánban, helyszínekkel, hegyekkel, arcokkal, végig az Útról. Összeszedtem magam valahogy, nagy nehezen megmozdultam és továbbindultam. Ahogy sétáltam az utcán, követve az El Camino jeleit, szívtam magamba a várost. A város szélétől a katedrális még hosszasabb séta; lassacskán gyalogolva a főúton, majd később a szűk kis spanyol utcácskákon egy helyen elkanyarodott utca, és mikor kiértem belőle, egy hatalmas téren találtam magam, ahol oldalra fordultam és felmagasodott előttem Santiago de Compostela katedrálisa, Szent Jakab apostol sírjának temploma. Megálltam, néztem és percekig nem tudtam mozdulni. Lassan és megilletődve indultam el a katedrális bejárata felé. Délelőtt 10 óra után voltam, a katedrálisba belépve ösztönösen levettem a sapkámat. Már sok zarándok várt vagy nézelődött a templomban. Meg sem próbálom leírni a belsejét, majd a fotók talán többet visszaadnak. Azt azonban éreztem: ez itt a Történelem jó része. A Szent-Jakab katedrális 1075-1211-ig épült, és azóta gyakorlatilag néhány apró hozzáépítésen kívűl változatlan formában áll itt. A mise nemsoká kezdődött. Hirtelen fel sem tudtam fogni, hogy itt vagyok és megérkeztem. Leültem egy padra az oltárral szemben, és elsírtam magam. Mikor percek múlva összeszedtem magam, a mise már majdnem elkezdődött. Mikrofonon bemondták több nyelven, hogy a mise mindjárt kezdetét veszi és lehetőleg mobiltelefont némítsák le a bennlevők, ill. a mise alatt ne fotózzanak. Ottmaradtam. A misét egy papnő celebrálta nagyrészt, és várakozásommal ellentétben kifejezetten jó hangulatú volt, a zsoltárének közben -akárcsak egy közönséget- igyekezett rábírni a férfiakat az éneklésre, hiányolva a mély hangokat, majd mikor ebbeli igyekezetét siker koronázta, még meg is dícsérte őket mikrofonba bemondva, hogy „Muy bien”.

A mise végeztével kisétáltam a katedrális előtti térre, és leülve a földre elszívtam egy cigit. Tudtam, hogy még van egy dolgom. Ahhoz, hogy úgymond „hivatalossá” tegyem az Utamat, el kell mennem a zarándokirodába, és be kell mutatnom a kredenciálomat, amit, ha rendben találnak, akkor megkapom a compostelát, az oklevelet, mely igazolja, hogy végigjártam a Szent-Jakab utat, az El Caminot. A santiagoi zarándokiroda nincs messze a katedrálistól, pillanatok alatt odaértem. Sok zarándok várt már itt a sorára, én is beálltam a sor végére, amely az utcára lógott. Lassan, de biztosan fogyott előttem a sor, végül én kerültem sorra. Átnyújtottam a kredenciálomat, és míg a hölgy átnézegette, elém tett egy papírt, hogy töltsem ki. Néhány alapvető kérdés szerepelt rajta, kor, nem, foglalkozás, és az, hogy milyen célból jöttem el az Útra, itt három lehetőséggel: vallási, kulturális vagy egyéb. Én az egyebet pipáltam be. A hölgy közben megkérdezte, hogy végig gyalog jöttem-e, nem busszal vagy hasonló. Nemleges válaszomra közölte, hogy az utolsó 100km-en két pecsétet is lehetett volna kérni naponta. Jeleztem, hogy tudom, mire mosolyogva annyit mondott: next time 🙂 és gratulált. Annyit válaszoltam egy szomorkás mosollyal: „who knows? :)” Majd átnyújtotta a compostelát. Elnézhette a papíron a válaszomat, mert én azt a compostelát kaptam, amit a vallási célból járók, ám ennek én nagyon örültem. Nagyon szép, díszes oklevél ez, latin nyelvű szöveggel, mely igazolja, hogy XY, ekkor és ekkor Szent-Jakab dicsőségére elzarándokolt Santiago de Compostelába (fényképet majd töltök fel róla, de nem ebbe a postba). Vigyázva vettem el, és óvatosan belecsúsztattam abba a vastag papírhengerbe, melyet 1 euróért adnak, hogy megvédje a compostelát az Út alatt.

Az eső újra esni kezdett, mikor kiléptem a zarándokirodából. Ekkor jutott csak eszembe, hogy szállásom még nincs, ezért elindultam alberguet keresni. Attól nem kellett tartanom, hogy ne találnék: Santiago albergueji több száz zarándoknak tudnak helyet adni. Szerettem volna a katedrális közelében találni egyet; ez némi sétálgatás és keringés után a kis utcákban sikerült is. Egy igen szép és színvonalas albergue ez, a neve nagyon találóan: The Last Stamp (Az Utolsó Pecsét), utalva a zarándokút végére. Nem volt a legolcsóbb, de Santiago közelében és a városban is már minden albergue valamivel drágább, mint az Út többi részén.

Miután kifizettem a szállásdíjamat, az angolul jól beszélő hospitalero minden tudnivalót elmondott, kaptam tőle Santiago térképet is, így könnyen tudtam tájékozódni, bár a szűk kis utcákban még így is eltévedtem egyszer ezen a napon, és jó félórát bolyongtam, mert mikor az alberguet elhagytam, hogy szétnézzek, okosan nem jegyeztem meg az utcanevet.

Elindultam felfedezni az óvárost. Igazi nyüzsgés volt mindenfelé, az eső nem zavarja a helybelieket, Galíciában ez nagyon megszokott és mindennapos, közel van az óceánhoz. Később az eső is elállt, én pedig hátizsákom nélkül, tehermentesítve róttam a kis utcákat, be-betérve mindenhova, ahol valami színeset, ingergazdagot vagy érdekeset láttam. Nagyon nyugodt voltam. Még szinte fel sem fogtam, hogy nincs tovább az Út, és a mai volt az utolsó napom, mikor reggel felkelve, és a hátizsákomat a hátamra véve, túrabotokkal a kezemben elindulok az albergueből, hogy 25-30-35km-rel odébb egy másikban telepedjek le éjszakára, ami pedig a kettő között eltelik idő, az egy óriási élmény. Mászkáltam összevissza, egyre nagyobb köröket írtam le a katedrális körüli utcákon, mégis mindig visszavetődtem a főtérre, a katedrálishoz. Vásárolni aznap még nem akartam, azt a hazaút napjára tartogattam, de legalább igyekeztem kinézegetni olyan dolgokat, amiknek az otthoniak, barátok, család örülni fognak. Észre sem vettem az idő múlását, azt, hogy kezd este 8 óra körül járni az idő. Persze, ez itt sokat nem jelentett, nyáron, Európa ennyire nyugati részén csak este 10kor kezd sötétedni. Ám kezdtem fáradt lenni. Mintha hirtelen 800km minden fáradtsága ekkor jött volna ki rajtam. Az első supermercadoban vettem magamnak estére vacsorát, édességet és egy üveg Rioja bort. Az albergue konyhájában a vásároltakból összeraktam magamnak egy főzelék-sűrű gombalevest, sok tésztával és egy szendvicset, majd csendesen megvacsoráztam. Felnyitottam az üveg bort, és lassan, apránként elkortyolgatva megittam egy pohárral, majd mégeggyel. A bor maradékát bettem az albergue konyhájának hűtőjébe, és fellépcsőztem a hálóterembe. A bor és az élmények megtették a hatásukat: nem kellett sok, hogy elaludjak.

Lesz még post, nincs vége 🙂